kispesti labdarúgásért támogató egyesület

Fejléc

Hullámvasút

Publikálva 2017-04-06 10:10:00

Nekem immár több mint 40 éve csak a Kispest. Na jó, persze Budapest vagy Budapesti Honvéd is, de ez mindig egy és ugyanaz. S, hogy milyen is volt ez a negyven év? Mint egy soha véget nem érő utazás. A hullámvasúton. Csúcsra fel, csúcsról le. És mindig egy állandó érzés: a remény. Hogy most fönn vagyunk és ott is maradunk. Hogy most ugyan lenn vagyunk, de, „egyszer majd újra a csúcsra érünk”.

És a remény mellet az utóbbi években folyamatos tanulás is. Ismeretlen afrikai, dél-amerikai országokat böngésztem a térképen, ahonnan sokszor kimondhatatlan nevű játékosok érkeztek, hogy betöltsék a szívemben egy Tichy, egy Kocsis, egy Détári után keletkezet űrt. És a legmélyebb pont: vajon hogyan lehet leggyorsabban Szegedre vagy Dunaújvárosba érni, ha oda deportálják Puskás és Bozsik csapatát.

De most a hullámvasút mintha újra felfelé haladna. Hetek óta azt érzem: ez a szezon más mint a többi. Utoljára három éve volt részünk kisebbfajta csodában, de a legbarátibb magyar városban kivívott bronzérem után úgy gondoltam : a fiúk ugyan derekasan küzdöttek, de akkor tavasszal a szerencse is jól kézen fogta a csapatot. S mivel a szerencse sűrűn váltogatja kegyeltjét, nélküle ismét fordulhat az irány. Mert a hullámvasút már csak ilyen: hol egy kupagyőzelem, hol egy alig egy-két pont különbséggel kiszenvedett bennmaradás. Hol egy harmadik hely, hol egy soha nem látott vereségsorozattal tarkított vesszőfutás. És közben játékosvándorlás vég nélkül, bábeli hangzavar az öltözőben, és egyre sűrűbb csend a lelátón. De most mintha tartós lenne a felfelé irány. Csak el ne kiabáljam: nálunk nevelkedett ifjú titánok és tapasztalt, minden hájjal megkent mesterek által alkotott csapat, amelynek mindegyik tagja tudja, mit jelent „ Kispestért tűzbe menni”, újra lelkes és betont rengető hangú szurkolósereg, edző, aki szerint a futballért élni és halni is érdemes, nos ők talán garanciát jelentenek, hogy a hullámvasút nem kezd újra lejtmenetbe. Lehet, túl naiv vagyok, hiszen jól tudom, továbbra is a pénz az úr, aki ma a mi édes gyermekünk, holnap több pénzért lehet a vetélytárs zsoldosa, aki ma a mi szemünkben a labdarúgás felkent apostola, holnap lehet akár más országban a milliárdokkal teletömött futballcirkusz porondmestere. De most igazi reményt ad egy múlt havi élményem is. Jegyért mentem a Bozsikba, amikor a kapuban szembe jött velem egy szőke gyerekképű akadémista, büszkén feszítve a címerrel díszített szerelésben. Jó érzés töltött el, s tréfásan rákérdeztem: mit játszol? Csatárt, mint az Eppel Marci, válaszolta , s hangjában ott bujkált a vágy: egyszer talán az ő nevével éneklik majd, hogy „ mindenki tudja már”. És azóta érzem úgy : lehet végre tényleg eljön az az idő amikor csak a Vidám Parkban ülhetek hullámvasútra.

ZP