kispesti labdarúgásért támogató egyesület

Fejléc

Nyitva van az Aranykapu

Publikálva 2017-05-19 13:19:12

Nagy csapat voltunk, idehaza az egyik legnagyobb...

Hogy milyen nagy siker kapujába érkeztünk, azt talán mi, kispestiek tudjuk leginkább. Nagy csapat voltunk, idehaza az egyik legnagyobb. Bajnoki címek, kupagyőzelmek, válogatott játékosok egész sora. Majd jött az összeomlás, szinte egyik évről a másikra.

Emlékszünk még, ahogyan Komora magyarázza a bizonyítványt Gyárfásnak a Tóth Misi és Bárányos eladása közben eltűnt pénzekről? Krémer Károly neve megvan? Emlékszünk, amikor több virág nőtt a Bozsik Stadion gyepén, mint egy tisztességesebb arborétumban? Emlékszünk, amikor Szegedre akarták költöztetni szeretett clubunkat, mert a Bozsik Stadion már egy utcák-terek bajnokság megrendezésére is alkalmatlan volt? A szurkolók nem hagyták. A szurkolók tartották Kispesten a Kispestet. Amely ezekben az években folyamatosan a kiesés ellen harcolt. Emlékszünk, amikor ott álltunk az újpesti vendégszektorban, és hallgattuk, hogy a szpíker sem tudja számolni már? 7-2 Újpesten, és nem a Kispestnek.

Emlékszünk, amikor úgy ünnepeltük a csapatot, mintha bajnok lett volna? A hetedik helyért. Tizenkét csapat közül. Majd jött a litván Zalgiris az Intertoto kupában, mi meg örülhettünk, hogy a csapat egyáltalán el tudott utazni a visszavágóra. A következő évben pedig hiába a tehetséges fiatalok, mint Torghelle, vagy a rutinos klasszis, Marius Sasu. Kiestünk. Emlékszünk milyen érzés volt ott, Zalaegerszegen?

Másodosztály. Új névvel, új címerrel. Mert a régit, amit mindenki szeretett, nem tarthattuk meg. A mai napig sokan nem érzik magukénak ezt a mostanit. Nem is a miénk. Viszont legalább volt siker, pénz nem nagyon, csak csillogás. Utcahosszal nyertük a másodosztályt, és most mi kérdezgethettük rengeteg csapat ellen, hogy tudjuk-e még számolni? Tudtuk. Még egy Fradi elleni Kupa döntő és így egy pofásabb UEFA Kupa szereplés is összejött. Jó volt kispestinek lenni, hogy aztán a visszajutás után ugyanaz a nihil folytatódjon, mint a kiesés előtt.

Piero Pini nevét vétek lenne nem megemlíteni, pedig sokan örömmel kitörölnék a húsiparos taljánt és tevékenységét a klub históriás könyvéből. A stadion még mindig romokban, és bár voltak nagyon szép periódusok (Aldo maestro uno di noi!), Újpesten megint nem tudták már számolni. Ezúttal 7-0. És megint nem a Kispestnek. Szeged vagy Dunaújváros? Ez volt  a kérdés 2006 végén. Megint a szurkolók akadályozták meg a költözést.

Új tulajdonos jött, úgy nézett ki, végre minden megváltozik. És meg is változott. Egy kicsit megint jó volt kispestinek lenni. Kupagyőzelem Újpesten 2007-ben. A csapat stabil lábakon állt. A szurkoló lett a célpont és minden probléma okozója. Legalábbis a fanatikusabb részük. Mintha valaki nem akarta volna, hogy minden jó legyen. Az eredmények aztán megint elmaradtak. A Kispest 1997 és 2011 között nem végzett a hetedik helynél előrébb a bajnokságban! Ez is csak kétszer, 2001-ben és 2002-ben, sikerült, amit akkor komoly eredményként éltünk meg. Az alsóház bajnokaként. Még egyszer azért ünnepelhettünk, ráadásul az egyébként már korszerűsített Bozsik Stadionban 2009-ben a hetedik Magyar Kupa elsőségünket.

Aztán ahogy nőttek fel az akadémisták, úgy csillant fel egyre inkább a remény. Aldo maestro után egy másik olasz, Marco Rossi lett az uno di noi. A mai napig. Micsoda ünneplés volt Szombathelyről hazafelé a harmadik hely megszerzése után! Hogy aztán a következő bajnokságban egy klubrekordnak számító vereség sorozatot írhassunk a Kispest történelemkönyvébe, amikor a kiesés szele is majdnem megérintett ismét. Kilencszer kaptunk ki zsinórban. Akkor a kilencedik helyen végeztünk így is a bajnokságban, majd a tizenharmadik, tavaly pedig a nyolcadik helyen.

Az évek során azért bejártuk Európát, Hamburgtól Kazahsztánig, Újvidék, Albánia, Isztambul, Montenegro, Kisinyov, Graz, Teplice, Oroszország, plusz a határon túli edzőmeccsek. Az elmúlt másfél évtizedben egyetlen egyszer fordult elő az első körös búcsú, a Fenerbahce ellen. Talán megbocsájtható.

Idén a második pozíciónál hátrébb már nem végezhetünk, ami 1994-ben fordult elő utoljára. Sok, a Kanyarba járó szurkolónk akkor még nem is élt. Vagy ahogy a klasszikus tartja, ha élt is, a csattogós lepkét tologatta. Hatalmas siker kapujában állunk, és mi, akik átéltük a fentebb vázolt eseményeket az elejétől a végéig, nagyon szeretnénk belépni azon a kapun.